Szemere Bertalan 1812. augusztus 27-én született Vattán, a Szemere-kúriában, ami ma már sajnos nem áll.
Apja, Szemere László (1772-1843) megjárta a napóleoni háborúkat, parancsnoka volt az 1809-es nemesi felkelés borsodi nemeseinek, híres volt vendégszeretetéről, kitűnő mesélőképességéről, anekdotáiról.
Édesanyja, Karove Erzsébet, kiváló, erős akarattal rendelkező asszony volt. Az elszegényedett szülők négy gyermeküket csak nehézségek árán tudták nevelni, iskoláztatni.
A Szemere testvérek: Jenő, László, Bertalan és Mária. A két idősebb fiú katonai pályára lépett, László 1836-ban, Jenő 1859-ben halt meg.
Iskolái
Szemere Bertalan első évét Vattán fejezte be, aztán 1920-ban Sárospatakra került. 1823-25-ben a miskolci "evangélikus kisded iskola" diákja volt. Az 1825-26-os tanévtől nyolc hónapot ismét Vattán töltött, majd 1826. húsvétján beíratták Késmárkra. 1827-28-ban ismét Sárospatakon járt iskolába.
Mivel a szülők szegények voltak, csak kölcsön tankönyvekből tanulhatott, s így sajátította el 17 évesen az olasz és német, 19 éves korában pedig angol és a francia nyelvet. Jól fuvolázott és gitározott. Összes idejét a tanulásra fordította, s másokat is erre buzdított. Tevékeny szerepet játszott a különböző diákegyesületek munkájában. Első írásai Sárospatakon jelentek meg. Közeli kapcsolatban állt Kazinczy Ferenccel, aki különféle szívességekre kérte meg az ifjút, például levelek fordítására.
Politikai pályafutása
1832-ben befejezte jogi tanulmányait és hazatért Vattára. Palóczy László, a nagy tekintélyű borsodi főszolgabíró mellett lett joggyakornok. Palóczy hamarosan magával vitte a pozsonyi országgyűlésre, ahol megismerte a kor reformpolitikusait, akik közül leginkább Kölcsey járult hozzá az ifjú pályaválasztásához.
1834-ben már újra Vattán van. Borsod megye aljegyzője lesz. A jegyzői hivatal nem nagyon lelkesítette. 1836-ban - anyagi támogatást szervezve - külföldre utazott. Hazatérve Vattán írta meg úti élményeit, az Utazás külföldön című művét. A könyv megjelenése után Szemere a reformokat támogató fiatal értelmiség egyik legnépszerűbb alakja lett. Ebben az időszakban Vattai álnéven írt verseket, úti élményeket. 1840-ben a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia levelező tagjává választotta.
1838-tól megyei táblabíró, 1841-től az egri járás főszolgabírája. 1843-ban Borsod egyik országgyűlési követe. 1846-ban már a megye másodispánja. Közben az egész országot beutazta.
Mindenütt bizonyította tehetségét, rátermettségét. A járás ügyeit Vattáról igazgatta. Miskolcon többnyire közgyűlések vagy törvényszéki ülések idején tartózkodott. Működése alatt megszüntette a botbüntetést, kezdeményezte a halálbüntetés eltörlését. Felszólalt a városok, az ipari képzés, a színház és kaszinók érdekében. Az 1843-44-es országgyűlésén jegyzőként, komoly szerepe volt a feliratok, válaszok és törvényjavaslatok megfogalmazásában. Ő alakította meg az Országos Védegylet Borsodi Osztályát. (A Védegylet Kossuth kezdeményezésére jött létre, tagjai megfogadták, hogy hat éven keresztül csak magyar ipari termékeket vásárolnak.)
Közéleti íróként is a reformok buzgó harcosa volt. Elsőként kezdeményezte az egészséges ellenzéki párt létrehozását.
1846 tavaszán feleségül vette Jurkovich Leopoldinát. Első gyermekük Mária 1847. január 25-én Miskolcon, Attila fiúk 1859-ben Párizsban látta meg a napvilágot. A Szemere házaspárnak később még négy gyermeke született.
1847. októberében tartott borsodi követválasztáson társával, Bükk Zsigmonddal együtt közfelkiáltással választották e megye követévé. Az 1848-as forradalom győzelme után bekerült az első felelős kormányba, ahol a belügyi tárcát javította. Korábban aktív részese volt az áprilisban szentesített törvényjavaslatok kidolgozásának.
Legnevezetesebb alkotása a sajtótörvény volt. Belügyminiszterként Szemere legfontosabb teendője az 1848. áprilisi törvények életbeléptetése, az azokkal kapcsolatos vitás kérdések rendezése volt. Ő rendelte el a városi és megyei tisztújításokat, terjesztette elő a kinevezendő főispánokat.
A Batthyány-kormány 1848. szeptemberi lemondásakor Szemere volt az egyetlen miniszter, aki nem mondott le, hogy legyen miniszter, aki az új kormány kinevezését ellen jegyzi.
Tevékenyen részt vett a horvát invázió elleni védekezés megszervezésében. Október 1-jén beválasztották a Batthyány távollétében a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmányba. A szabadságharc alatt felső-Magyarország teljhatalmú országos biztosaként szervezte a védelmet.
1849. április 14-e, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő lett az ország kormányának miniszterelnöke. Ő volt Magyarország második miniszterelnöke.
A Szemere-kormány a polgári állam megteremtését biztosító törvényalkotói munkát tartotta fő feladatának, ám csakhamar a hadvezetési teendők kerültek előtérbe. Már 1847-től sok tekintetben másképp képzelte el a polgári átalakulást Szemere mint Kossuth, ezért komoly feszültség nehezítette együttműködésüket. Az 1849. július 30-i minisztertanács Szemerét és Batthyány Kázmért bízta meg azzal, hogy az 1848-as törvények elismerése alapján egyezzenek meg az oroszokkal. Küldetésük azonban sikertelen maradt, s az augusztus 9-i temesvári vereség megpecsételte a szabadságharc sorsát. Augusztus 10-én este és 11-én reggel részt vett a Görgei Artúrt a hadsereg főparancsnokává kinevező minisztertanácson.
Kossuthnak a kormány lemondásáról tett bejelentését azonban nem várta meg, hanem távozott Aradról. Külföldre távozása előtt Orsova környékén elásta a magyar Szent Koronát.
Emigrációban töltött évei
Szemere a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült, jórészt Franciaországban élt. Kossuthtal ellentétben ő sohasem mondott le.
Másokhoz hasonlóan az önvád, az elkövetett hibák keresése, a megfeszített munka, a családi gondok, felesége betegsége idegileg összeroppantotta. A párizsi évek alatt Szemere ismét visszatért az íráshoz. Elméleti és összefoglaló munkák kerültek ki tolla alól. Politikusként sem tétlenkedett: cikkeket, röpiratokat s könyveket írt a magyar alkotmányosság alapelveiről, Magyarország függetlenné válásának lehetőségeiről.
Utolsó évei
1856-tól állandó anyagi gondok közt élt a családjával, mert vagyonát olyan személyre bízta, aki eltűnt azzal. Szemere ekkor már súlyos beteg volt: naplójegyzeteiből tudjuk, hogy az emigráció kezdete óta meg-megújuló fejfájások gyötörték. A túlérzékeny alkat, a megfeszített munka, felesége állandó betegsége és az emigráción belüli egyedüllét egyre inkább felőrölték energiáit. 1864. végén Szemere olyan lépésre szánta el magát, amelyet mindig helytelenített: amnesztiát kért. A kegyelmet megkapva élő halottként tért haza 1865-ben. Párizsban maradt felesége halála után állapota súlyosbodott. Ezt követően elmegyógyintézetben élt 1869. január 6-án bekövetkezett haláláig.
Szemere Bertalan újratemetésére 1871. május 1-én került sor a miskolci Avasi templom északi oldalán, melynek helyén fekete gránit síremlék áll. Emlékét ugyanitt a Szemere-kert is őrzi, ahol szobrot emeltek tiszteletére. Szülőhelyén, Vattán Szemere-park, és szobra is hirdeti nagyságát.